„ Akkor, amikor a házakban a nesztelen csend betömi az emberek fülét, ezzel jelezve, hogy áldottan és állandóan jelen van a mosolygó Avalokitésvara, itt van az örvénylő árnyékok között, a keményre tömött székek és a rojtos ernyős lámpák mögött, amikor a Buja Termékenység Anyaméhében lapító világ valamennyi szomorúnak nevezhető részlete nevetségessé válik…’’

„Az emberi remények rég elfeledett hava belesápadt  a régi fénykép még barnább foltjaiba’’

„… a fájdalom tönkreteszi az ember életét… mert nem az ártatlan, tiszta természet miatt látszanak a dombok ilyen szomorúnak és félelmetesnek, az emberek miatt van az egész, a rémesen gondolkodó emberek miatt… a tudatlanságuk miatt, a durvaságuk miatt, a szénalmas és önös ravaszkodásuk miatt; az álnokságuk, a képmutatásra való hajlamuk, a veszteségek miatti bánatuk, a nyereségek iránti sóvárgásuk miatt… a csaposlegények, a szemetesek, a temetkezési vállalkozók, a kesztyűt viselők, a ködöt lélegzők, a szarpucolók, a húgyosok, a csalók, a bűzlők, a dagadt fajankók miatt, azok miatt a szánni való és nyomorult szemétládák miatt, akiket a föld a hátán hord…”

„Sosem jutunk a mennyországba, ha megesszük egymást, és állandóan ártunk egymásnak’”

„nincs megoldás arra, hogyan úszhatnánk meg a létezés gonoszságát”

„Mit vártok még tőlem, mit csináljak?... Mind meghalunk? Mind olyan tudjátok-jól-micsoda kupacok vagyunk? Hazugok vagyunk? Szegények? Nyomorékok? Jól van! Én iszom! Nyissátok ki az ajtót, adjatok még egy lehetőséget.”

„az az igazság, ami felfogható  halott emberek csontjaiban, minden bizonnyal elég jó igazság mindenki számára, a kacagóknak, a siránkozóknak, a cinikusoknak, a reménykedőknek, mindenkinek… az az igazság, ami a halott emberek csontjaiban felfogható, félretéve a egész komor-árnyas, kelletlen életet, és így félretéve lovagi mivoltomat (hadd fogalmazzak így!), felvillanyozza az embereket, és közben megsemmisíti valamennyi szimbólumot, főnököt, keresztet, és valami csendes űrt teremt a helyükön… ami engem illet: az igazsággal kapcsolatos hírek csavargó elődeim sírjainak csendjén keresztül jutottak el hozzám.”

„csak a felszínről éneklek, a Tavaszról, amely valamennyiünket szomorúvá és széppé változtat, a reggeli levegőről, ami nosztalgikus cigarettafüstöt hoz a szent, reménykedő bagósok felől… amikor a sapkákat és a kabátokat leporolják, majd félretolják,  amikor a kabátok csapnak még néhányat  a szárnyukkal, mielőtt végképp a szekrénybe kerülnek, amikor eltűnnek a mellények, amikor az ingujjakat feltűrik, és kezdetét veszi  a labdajáték… ez az az időszak, amikor a föld egy szempillantás alatt magához tér”

„Az éjszaka kékjén aranyszínű pöttyök jelennek meg, és érezni lehet a napkelte illatát, a hajnal nemsokára széthasítja az eget, és berobban a fekete, szomorú föld fölé, amely most olyan menthetetlennek tűnik”

„… fogj egy embert, mérd meg a súlyát, a mérleg másik serpenyőjébe tegyél valami arany szart, meg fogod látni, mennyit ér valójában az illető… ha így történik, írd meg nekem levélben… nem látom az ember létének értelmét… viszont méltányolom az ember értékeit… fehér hajnalokon magam is voltam részeg”

„Még bort ide! ne haljon meg annyi krumplibogár! Dugjatok hordóba, gurítsatok végig az útoní, ha hazudok… (hazug vagyok; engem már tényleg végiggurítottak az úton, hordóba dugva)… Jézus, a gyermek… a születés és a gyermekkor, amit valóságos eseménynek tartunk, miközben önámító módon abban a hitben ringatjuk magunkat, hogy történik velünk valami, amit létezésnek nevezünk…”

„alkohollal elegyítve, jó sokkal, még többel, hogy az ember megmondhassa, mi a neve a Végtelennek,   a saját Végtelenjének…”

„Alig várod, hogy elmondjam, mi a baj veled, mert azt hiszed, akkor megváltozhatsz, akkor helyrehozhatod a hibákat… Istenek szerencsétleneket teremtettek, a szerencsétlenek pedig megteremtették Istent, de engem ez sem érdekel.”

„és ámuldozva figyeljük az élőlényeket, azokat, amelyek valóban élnek, látjuk az embert, mintha valamilyen szellemszerű kristályképződmény lenne, ügyeskedik, zsonglőrködik a léttel, halad a saját Tudatában megteremtett utcákon, a sétányokon, amelyek folyékonyan gurgulázó fantomokként léteznek az agyvelő ektoplazmájának felszínén… látomás a víz felszínén…”

„a világnak nincs valóságossága, az egész csak a képzeletben létezik, és mondd, vajon mit várnak tőlünk, mit tegyünk?... semmit… semmit… semmit. Imádkozz, hogy jó legyél, várd, hogy megjöjjön a türelem, és légy rendes. Itt nincs értelme a sikolynak, a tiltakozásnak. Az Ördög bűbájos őrült volt.”